Egy napom az ovis csoportban. Na jó, csak 2 óra ami nekem tűnt ilyen hosszúnak… 

(Albert Tibor az óvoda gyógypedagógusa)

 

Úgy alakult, hogy az egyik csoportban be kellett segítenem reggel!

Előző este alig tudtam aludni. „Ó, de jó lesz holnap! A picurkák között! Majd adok nekik reggelit, utána bohóckodunk, leülünk játszani a nagy autókkal, vagy lerajzolunk mindenfélét, s nagyokat nevetünk.”

Hát, nem egészen így történt…

Mondjuk a terveim szerint kezdődött, hisz reggeliztettem:

  • Mit kérsz? Teát, vagy tejet?
  • Teajet.
  • Ööö… Teát vagy tejet kérsz kisbogyó?
  • Teajet.

Ez így nem fog menni, úgy látszik még mindig hiányos a szótáram ovis nyelvből. Majd megvilágosodtam, hiszen a kezeimben voltak a kancsók.

  • Ilyet kérsz, vagy ilyet?
  • Olyat.

Oké, töltöttem a kispohárba, de:

  • Én nem ezt kértem, hanem teajet.

Sebaj, hisz imádom mindet, s kezdtem belejönni mint Tom Cruise a Koktél című filmben: töltöttem, cseréltem, töltöttem, töröltem, újratöltöttem…

Látom egy pici csak ül, nem eszik.

  • Nem szereted?
  • De.
  • Jó, akkor majd megeszed?
  • Igen.

Pár perc múlva még mindig csak ült előtte.

  • Mi a baj pici?
  • Nem szeretem. (ő az, aki az előbb még szerette (itt már ’megrogytam’ kicsit))

 

Mindeközben állandósult a sírás, hisz megérkeztek az újak, a ’beszoktatós’ picurkák.

Ekkor egy dadussal kiüzentem az étkezőbe, hogy készítsék be a kávém! Ahogy szoktam, de az asztal közepén, hogy azonnal megtaláljam! Ha kijutok…

Az óvodapedagógusoknak persze könnyű, csak játszanak a kicsikkel. Ugye kedves kollégák?

Végül egy síró csöppséget én is meg tudtam nyugtatni, sőt már nevetett is, de ekkor egy nagyobb fiú végigrohant a szobában, feldöntött kettő gyermeket köztük azt, aki éppen abbahagyta sírást. Újrakezdte szegényke, csak most sokkal hangosabban.

Felnéztem, a kollégám kezében is síró gyermekek! Bár csak kettő. Nézzük el neki eme fogyatékosságát, hogy csak kettő keze van… S bár két lába van, most csak az egyikbe kapaszkodott a harmadik síró csöppség. Ezen a téren tehát megfelelő kompetenciákkal bír. Sőt, még terhelhető is! Hiszen van még egy lába…

Ennek ellenére most mégis kevés volt ahhoz, hogy segítsen rajtam.

(Összegezve: 4-5 síró gyermek, ~20 játszó gyermek akikre vigyázni kellett, reggeli, egyéni konfliktusok, stb-stb). Megpróbáltam ezért összeszedni magam, s uralni a helyzetet, de ekkor látom, hogy folyik ki a „tea” az asztal alól, amibe bele is lépett egy gyermek. Megszólalt a dadus: Az pisi…

Itt ’letérdeltem’… Game Over

Megosztás