(Albert Tibor gyógypedagógus)

Nem írom le mikor, és melyik óvodában (négy oviban vagyok)

 

Ő már a helyválasztásnál is bizonytalanul várt. Mellettem volt még egy hely, és az asztal túloldalán. Idelépett, odalépett, majd mellém ült. Névsorolás (mindig ezzel kezdek), nem mondta, csak alig hallhatóan, s lehajtott fejjel. Nem láttam az arcát…

  • Nézz rám, és mondd a neved (semmi) Hahó pici, mondd a neved, és nézz rám

Semmi, csak lehajtott fejjel, suttogva. Nem lehetett érteni.

3-4 próba után nem erőltettem, a többi név felírása után már kezdtük is a körjátékot. Élőlény-sorolás körben. Ő lehajtott fejjel ült. Nem láttam az arcát…

Majd ismét:

  • Nézz rám, és mondd a neved (semmi) Hahó pici, mondd a neved, és nézz rám

Kiültem a kisszékkel az asztaltól, felé fordulva.

  • Állj fel pici. Gyere ide.

Nagyon lassan állt fel, mint akinek fáj a mozdulat.

  • Megölelhetlek?

Nem szólt, csak bólintott. Átöleltem, szorosan. Nem ölelt vissza. Majd kértem, hogy üljön le, de ő állt előttem…

  • Megölelhetlek megint?

Nem szólt, csak bólintott. Átöleltem újra, szorosan. Az egyik kezét átemelte a vállamon…

Folytattuk a körjátékot. Mikor ő következett, láttam az arcát. Engem nézett.

 

Mire volt szüksége ennek a gyermeknek? Nem fejlesztésre, ”csak” szeretetre…

 

Leave a Comment

Küldjön üzenetet!

Köszönjük levelét! Üdvözlettel, Pitypang Óvoda