(Albert Tibor gyógypedagógus)
Nem írom le mikor, és melyik óvodában (négy oviban vagyok)
Ő már a helyválasztásnál is bizonytalanul várt. Mellettem volt még egy hely, és az asztal túloldalán. Idelépett, odalépett, majd mellém ült. Névsorolás (mindig ezzel kezdek), nem mondta, csak alig hallhatóan, s lehajtott fejjel. Nem láttam az arcát…
- Nézz rám, és mondd a neved (semmi) Hahó pici, mondd a neved, és nézz rám
Semmi, csak lehajtott fejjel, suttogva. Nem lehetett érteni.
3-4 próba után nem erőltettem, a többi név felírása után már kezdtük is a körjátékot. Élőlény-sorolás körben. Ő lehajtott fejjel ült. Nem láttam az arcát…
Majd ismét:
- Nézz rám, és mondd a neved (semmi) Hahó pici, mondd a neved, és nézz rám
Kiültem a kisszékkel az asztaltól, felé fordulva.
- Állj fel pici. Gyere ide.
Nagyon lassan állt fel, mint akinek fáj a mozdulat.
- Megölelhetlek?
Nem szólt, csak bólintott. Átöleltem, szorosan. Nem ölelt vissza. Majd kértem, hogy üljön le, de ő állt előttem…
- Megölelhetlek megint?
Nem szólt, csak bólintott. Átöleltem újra, szorosan. Az egyik kezét átemelte a vállamon…
Folytattuk a körjátékot. Mikor ő következett, láttam az arcát. Engem nézett.
Mire volt szüksége ennek a gyermeknek?
Nem fejlesztésre, ”csak” szeretetre…